A kis parasztház, melynek tulajdonosa néhai Makoviczki Mária volt (aki ebben a házban is született 1906-ban), Nagybánhegyes István király u. 74 szám alatt található. Mielőtt e kis házról szólnék a település történetének néhány fordulópontját ismertetném.

Településünket 1510-ben Bánhegyes néven tartják nyilván, amikor is Zaránd vármegyéhez tartozik. Lakosai román keresztesek. 1528-ban Rácok tették tönkre a kis községet. 1552-ben a nagy török hadjárat újra letarolta a falut, a megmaradt jobbágyok is annyira tönkrementek, hogy az adót nem tudták fizetni. 1557-ben a török defterdár 64 házat írt össze, majd 1558-ban 68 telkes gazdát és 13 zsellért számlált össze az adófizetőkből. Az 1596-os török pusztításnak Bánhegyes is áldozata lett. A település területén több mint két századon át puszta maradt. A török kiűzése után /1699/ e puszta a kincstár kezére került, ekkor már Csanád megyéhez tartozott.

A lakatlan vidék benépesítése a múlt század elején kezdődött. Első lakói árendás jobbágyok voltak. 1839-ben 120 lakosa volt akik tótkomlósi, nagylaki, csabai és orosházi szlovákok így került sor arra, hogy 1842-ben Tót-Bánhegyesnek nevezték el az akkor már önálló települést. Erre az időre tehető e kis ház felépítése is. Ebben az időben a lakásokat vertföldből építették, jellemzőjük volt, hogy kis ablakokkal, előtornáccal nyitott folyosóval - díszítéssel ellátott fa oszlopokon- és nyitott kéményekkel készültek. Fedelük nád volt.
Az első szobában jellemzően kemence épült, mely fűtésre és ételfőzésre szolgált. Oldalán kuckó húzódik, ahová a gyermekeket fektették, de több funkciót is ellátott. A kemence előtt helyezkedett el a rokka is mellyel fonalat készítettek. A szövőszéken szőtték az anyagot, melyből ruhanemű, abrosz, lakásdíszítő elemek -dísztörölközők - készültek.

A konyhára jellemző volt a nyitott kémény, sajnos a mi kis épületünk tűzvész áldozata lett, így a tetején cserépfödém van, s a nyitott kémény is meg lett szüntetve a munkák során. Ma innen fűtődik a kemence, ez a színhelye a finom kemencés lángos sütésének.
A hátsó szoba a nagyobb gazdáknál volt jellemző, ahol az ünnepi öltözékeket tárolták, s jellemzően nívós csillár díszítette
Tájházunkban ez a szoba kamrának volt használva, ahol tárolták a különböző edényeket, asztalokat, szakajtókban a tojást, az apró jószágnak kukoricát, búzát. Ennek falán került elhelyezésre a fejőedény, a tejszűrő az irrigátor és egyéb gyógyászati kellékek. De ebben a helyiségben helyezték el a satupadot kellékeivel: gyalukkal, kézi fúró szettel, seprűkötő, szíjjártó széket szintén kellékeivel. Ha cipész mester lakta a lakást, a mestersarok a konyhában került kialakításra, Ugyancsak a konyhában került sor a kések köszörülésére is, melyre külön köszörűgép szolgált, a gyűjteményben két féle található. A kötélfonás is fontos, szinte nélkülözhetetlen mesterség volt, ezt a munkát inkább a kamrában, jó idő esetén az udvaron végezték.

Az épület végén található az istálló, eredeti formájában 6 beállós, innen tudhatjuk, hogy dolgos család lakta ezt épületet. A csöves kukoricának góré volt építve, olyan formában, hogy alul volt a disznóól, és a tyúkól, ezek felett volt kialakítva a ritkaléces góré.
Őseink minden munkaeszközt maguk készítettek, illetve javítottak, gyakorlatilag önellátók voltak. Leghátul található a félereszes szín, ahol a kocsiszekér, a hintó és a szánkó volt az esőtől, hótól óvva.

E kis ház tartozékai mindazok az eszközök melyekkel a földet művelték , majd a termést betakarították, osztályozták, darálták, őrölték, zúzták végül táplálékként elfogyasztották, illetve az állatokkal megetették. Kis lakásunk mezőgazdasági tartozékai a következők:

  • lovas eke
  • lovas fogas
  • lovas ekekapa
  • lovas henger
  • morzsoló
  • dobrosta /kismagvak tisztítására/
  • konkolyozó
  • répaszeletelő
  • répareszelő
  • szecskavágó
  • kézi kasza
  • gereblyék

Lehetne sorolni még tovább is, de ezek jelen vannak az épület folyosóján. Szólnom kell még a gyűjteményünket díszítő jármokról, melyek befogott szarvasmarhákon voltak elhelyezve, mikor is a lovak helyett kerültek befogásra a művelő eszközök elé. Az egyes járom a szoktató, a bal oldalit a tinókra helyezték rá, a jobb oldalit pedig az ökrökre.

Végül, de nem utolsó sorban szólok a nemzetiségi öltözékről pár gondolatot. Az öltözködésre jellemző volt, az alsószoknya, melyre jön a felső bőszoknya, ez éllé pedig a szoknyával megegyező szalaggal ellátott kötény. Az ünnepi viselet selyem anyagból készült, s a kiegészítői is selymek voltak, így a fejkendő és a vállkendő is. Télen az asszonyok nem viseltek kabátokat, ismeretlen volt számukra. Hideg téli napokon előkerültek a gyapjú nagykendők, melyeket a fejükre tettek, majd a mellükön keresztezve hátul kötöttek meg, s így a felsőtest védve volt a hidegtől. Gyűjteményemben beliner és gyapjú változattal ismerkedhetnek meg. A hétköznapi öltözék glottból, kékfestő anyagból, és háziszőttesből készült.

A férfi viseletre jellemző a háziszőttesből varrt ing, vászon csizmanadrág, és fekete hosszúszárú csizma, a fejrevaló kalap nem maradhatott el. Télen a férfiak kucsmába, bekecsbe, és subába öltöztek fel, hogy ne fázzanak. Röviden ennyiben kívántam ízelítőt adni arról a kis lakásról, mely településünk egyik gyöngyszeme, s kiviteli szempontból egyedi.

A benne látható eszközök, dísztárgyak nagy része a Pipis, Bödör, Balogh és Gulyás családok megőrzött holmijai, de nem feledkezhetünk meg azokról akik: tájházunkat a következőkkel ajándékozták meg:

  • Ifj. Dobsa Ferencné, néhai Földi Judit térítőit, és dísztörölközőjét.
  • Erdmann Antalné, néhai Tóth Mihályné az evangélikus templomkert gondozójának, teljesen újonnan varrót hétköznapi viseletét.
  • Oravecz Mátyás: kiállításra szánta a római betűkkel írt énekeskönyvet, mely az 1800-as évekből való.

Azokat az eszközöket, melyeket Önök is megmutatnának a világnak szeretettel fogadjuk és kiállítjuk. Az épület a lakosság és az érdeklődők számára igény szerint nyitva tart. Látogatási igényüket a 06 70 /531 53 50 es telefonszámon jelezhetik.